Kisborsó 10 hetes. 

Az elmúlt két hétben többször is kidobtam a rókát. Borzasztóan érzem magam. Le vagyok gyengülve, nem tudok enni, nem esik jól semmi, minden rohadt büdös. Napról-napra csak túlélek.

Általában hajnali 3-4 órakor már fent vagyok. Átcaplatok a nappaliba, már ott is meg van ágyazva nekem, ott töltöm a napot vegetálva. Bekucorodok a takaró alá, lassan, óvatosan veszem a levegőt, hogy hozzászokjon az orrom az itteni szaghoz. Mindig érzek itt valami furit (természetesen rajtam kívül senki sem érez semmit), főleg a számítógép környékén, szóval annak már a közelébe sem megyek. Pedig dolgozni is kéne rajta.
Tévé bekapcs. Hamar rá kellett jönnöm, hogy hajnalban is pont olyan gyatra és bugyuta műsorokat sugároznak, mint máskor a nap folyamán. 
Néha visszaalszom pár órára, ez megváltás tud lenni, hisz legalább addig sem gyötör a hányinger. 

Egy nap minimum fél órát bőgéssel töltök. Hogy miért?
Mert:
– Már most aggódom, hogy nem leszek elég jó anya. Boldognak kéne lennem, de nem vagyok.
– Szégyellem magam a fent említett boldogtalanság miatt
– Egyáltalán nincs bennem az az érzés, hogy ez igenis megéri. Tudom, hogy megéri, de nem érzem.
– Nincs bennem semmi “anyai” érzés. Úgy érzem inkább magam, mintha valami halálos kórság támadott volna meg, és a megváltó halálra várnék.
– Szégyellem magam az előbb említett tudatállapot miatt.
– Meg akarok szabadulni ettől, el akarok menekülni, legalább egy nap szünetet szeretnék.
– Szégyellem magam.

Próbálok enni pár falatot, általában valami péksütemény tésztája az, ami jól tud esni, minél szárazabb, annál jobb. Sokat olvastam, kérdezősködtem, mivel tehetném elviselhetőbbé ezt az időszakot, megannyi praktikát kipróbáltam már (azt hiszem, nincs olyan, amit még nem), de mind hasztalannak bizonyult. A gyömbértől például kifejezetten rosszabbul lettem. A kóla az, ami egyszer-kétszer megmentett a rókától, de magát az ingert nem enyhítette az sem.

Hiába, azt hiszem nincs más, csak a remény, hogy mindez két hét múlva már csak rossz emlékként él majd bennem. Ez a szükséges rossz. A legtöbb kismamát érinti, nincs ebben semmi különös, csak átmeneti kellemetlenség.

12 hetesen úgyis elmúlik, azt mondják.