Szülünk

Mivel Pöttyünk ezidáig sem gondolta meg magát, a mai napra lett kitűzve az indítás. 

Hajnalban becaplattunk a kórházba. Mondanom se kell, egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel… 
A szülésznőm a 12 órás műszakja után is hihetetlenül energikusan, vigyorgósan fogadott, mint mindig. (Hogy a fenébe csinálja…?)
Megkaptam az egyik fullextrás szülőszobát, felkaptam magamra a csinos kis kórházi hálóinget, és egy jó órát a ctg-n töltöttem. Előtte még a méhszájam állapotát megvizsgálva megállapították, hogy még mindig baromira fent van és csak ujjkúpnyi. Félek.
Kényelmesen feküdtem az ágyon és azon gondolkodtam, hogy nem lehetne-e, hogy engem most itt elaltassanak, és majd felkeltenek, ha minden kész van…? Közben néha furcsa érzésem támadt… feszül a hasam, a derekam, kicsit kellemetlen. Rápillantottam a ctg-re, szépen fent volt 100-on a fájásom. De jó! Szülinő is örül, magamtól fájok, szupi. Kicsivel később megérkezett a doktornő, aki miatt a mai nap lett kitűzve, a szülésznőm ugyanis őt tartja a legjobb és legédesebb orvosnak, s mivel a rizikóim miatt már nem vezetheti egyedül a szülést, így kellett egy orvos is. Most találkoztunk először, de rögtön szimpatikus volt, ennek örültem. Ő is megvizsgálta a méhszájam, amitől ismét csillagokat láttam. Még mindig fent, még mindig semmi tágulás.

Szülinőm leült mellém, és nekiállt elmagyarázni, mennyivel jobb lenne nekem a császár. Aggódik értem. Semmi baj ugyan a vérnyomásommal normál esetben, de fájdalomra felugrik, ez pedig nem jelent jót. 
Tudtam én, hogy ő már eleve erre készült. Mindig éreztem, hogy sumákol, mikor a szülésről faggatom, de nem hibáztatom érte. Ha előre tudom, hogy császárom lesz, kiakadok. Valamiért a rögeszmémmé vált, hogy márpedig én át akarom élni a szülést, akármennyire is fáj. Akkor viszont, ahogy végighallgattam a lehetséges szövődményeket, beláttam, hogy valóban ez a legjobb nekünk. 

Kaptam egy csinos branült, lefolyt pár tasak infúzió, kaptam egy hányinger-csillapító szurit a valagamba (fincsi volt), és vért vettek (ez brutál fájdalmas volt, mert a kézfejemből tudtak csak vért venni..). Bí végig mosolygott, olyan megnyugtató volt a jelenléte! Szuper ügyesen kezelte az izgalmakat!

Valamivel 11 óra előtt besétáltam a műtőbe. A spinális érzéstelenítőt harmadjára sikerült beadni. Amúgy nem fájt volna, de így, hogy nem sikerült és bénázás volt, eléggé nehezen viseltem. A beteghordó pasas tehénkedett a vállamra, hogy minél jobban görnyedjek – na ez nem volt kellemes.
Ahogy aztán sikerrel járt, másodpercek múlva nem éreztem az alfelem. A katétert már ekkor tették be, így az sem okozott semmilyen kellemetlenséget. 
Arra a kezemre tették a vérnyomásmérőt, amelyikből a vért levették nemrég, a kézfejem még mindig rettenetesen sajgott, így minden méréskor ez csak fokozódott. Az asszisztens nő meg állandóan nekidőlt. Gondolkodtam, hogy szóljak-e, de olyan cikinek éreztem volna.. 😀 
Rengetegen voltak a műtőben. Természetesen Szülinő is, aki tartotta bennem a lelket. Bí sajnos nem jöhetett be. Egy kedves néni folyamatosan a fejemet borogatta, mert iszonyú meleg volt. Olyan rendes volt, hogy inkább nem szóltam, hogy én mindjárt megfagyok. Különösen a lábam fázott. 
A doktornő igyekezett elterelni a figyelmemet, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy éppen a hasamat nyiszálja. 

Itt is van a babája! Olyan cuki, mint Ön! – a Doktornő felemelte a kincsemet az elém terített függöny fölé, hogy láthassam, Szülinő átvette, és kirobogott vele.
Annyira pici és milyen gyönyörű! Sírtam, zokogtam. A kedves néni a könnyeimet is letörölgette. Mindenki gratulált. 
Bí foghatta meg először a kis tündérkénket, de sajnos értelemszerűen én erről lemaradtam. Még egyszer behozták nekem, hogy megpuszilhassam a kis meleg arcocskáját, aztán elvitték.

Összestoppolás után lekerültem a császáros őrzőbe, ahol rajtam kívül még egy lány feküdt. Nagyon barátságos volt, rögtön szóba elegyedtünk, neki már második császára volt, így tudott tanácsokat adni, és válaszolni a hülye kérdéseimre 😀 
Bí bejöhetett hozzám egy kicsit az őrzőbe, a babát is megkaptuk néhány percre. Fura volt, nem tudtam normálisan fogni szegény kis csomagomat, mert a fejemet nem emelhettem. Alig láttam. Mondtam Bí-nek, inkább fogja ő, hadd gyönyörködjek bennük. Bejött ugyan egy nővérke, hogy segítsen mellre tenni, de úgy tizenöt másodperc próbálkozás után fel is adta, hogy mindegy, majd este úgyis mehetek érte. Na kössz. Nem kötekedtem, láttam, hogy szegény megszakad, úgy rohangált, mint a mérgezett egér. 

Bí elment, babót elvitték, egyedül maradtam én és az oxitocininfúzió. Szólt a nővérke, hogy ha nagyon nem bírom már, szóljak, és kapok fájdalomcsillapítót. Ez elég hamar eljött, aztán kb óránként nyöszörögtem a következő adagért, de háromnál többet nem kaphattam. A harmadikat már nem szívesen adta a nővér… A mellettem fekvő lány annyira jó arc volt, hogy minden alkalommal, mikor már nyekeregtem, hogy fáj, elkezdett beszélni hozzám, amivel tök jól elterelte a figyelmem, és sokkal elviselhetőbbé vált az egész. 

A hat óra letelte után a nővér eltávolította a katétert, és türelmesen várt, amíg felkeltem, hogy elájulok-e. 😀 Pokolian fájt, nem tagadom, de hál’ istennek az ájulás nem kerülgetett. Segített lemosakodni, felöltözni, átkísért a szobámba, lepakolta a holmimat, és elköszönt. 

Mehettem a babámért. 

Lini fél 12-kor 3 kilóval és 48 centivel jött a világra.