A hat órás fekvés utáni első felkelés pokolian fájdalmas volt, de viszonylag ügyesen lábra álltam, attól fogva pedig minden lépéssel egyre könnyebbé vált az élet.
Ugyanakkor arra nem gondoltam, hogy miután felkeltem és 1 méter/óra sebességgel átcsoszogtam az ágyamhoz, többet nem látom a nővérkét, se senkit. Még annyi instrukciót kaptam, hogy a folyosó végén megtalálom a kislányom, menjek érte, ciciztessem meg, éjszakára elhozzák, de addig még van időnk szopizni.
Ööö.. jó. Nekivágtam hát a hosszú folyosónak, mint egy igazi hős! Alig-alig nyösszentettem néhányat, pedig legszívesebben a felénél holtan összeestem volna. De nem, hisz a kislányom ott van! Megyek a kislányomért 🙂
A visszafelé vezető úton valahogy már nem is éreztem a fájdalmat. Csak néztem Őt, az én elképesztően gyönyörű és csodálatos Linimet.
A szobatársaim mind kényelmesen elterülve fektetve szoptatták a kisbabáikat – hát egyik sem császáros.
Jó lesz az ülve is – gondoltam. De nem volt jó. Másra nem voltam képes a babával a kezemben, csak az ágy szélére tudtam felülni.
Azt gondoltam, a szoptatásnál mi sem egyszerűbb… hiszen egy ösztönös dolog, nem lehet nagy ördöngösség. De az. Főleg ebben a hülye pózban. Próbáltam így – próbáltam úgy, de semmi. Lini úgy megunta a bénázásomat, hogy el is aludt. Inkább letettem, hadd pihenjen szegény. Vártam a nővérre, majd ő jön, és segít. De nem jött. Senki.
Másnap reggel már úgy kaptam meg a kincsemet, hogy a lelkünkre lett kötve, véletlenül se tegyük tisztába, most intenzív szopizás következik, mert megmérik, mennyit esznek a babák. Mire kinyitottam volna a számat, hogy egyelőre mellre tenni sem sikerül, már kirobogott a nővér. Újra próbálkoztunk, Lini most már rácuppant a mellemre, büszkeség 🙂 A mérés szerint viszont semmit nem evett.
Délután egy nővér beüvöltött az ajtón, hogy minden ok? Mondom nem – Linci eddigre már ordított az éhségtől – nekünk nem megy a szopi, a lányom éhes és annyira bőg, hogy már mellre se tudom tenni. Éhen hal. Válasz: Dehogy hal éhen. – azzal elsétált.
Köszi.
Szerencsére feltehetően megetették Linit, mert a látogatási idő után békésen szundikálva kaptam vissza. Ezután jött egy nagyon kedves néni, hogy segítsen nekem a szoptatásban, de nem akartuk az alvó kisdedet zargatni, így maradt az elméleti oktatás és a kézzel fejés. Örültem, hogy egy csöppecske jött. Azt mondta, minél többet legyen cicin a baba, attól termelődik a tejcsi. Ez oké, de mit kezdjen az ember egy keservesen zokogó csecsemővel, ha az nem hajlandó próbálkozni.
Este jöttek bemutatni, hogy kell pelenkázni és köldökcsonkot ápolni. Köszi, épp időben …
A következő napon ugyanez volt a menetrend. Lini néha rácuppant a mellemre, majd keserves sírásba kezdett a dühtől, amiért semmi nem jön a mellemből. Kezdtem meglehetősen ideges lenni. Kerestem egy nővért, hogy vagy adjanak enni ennek a szerencsétlennek, vagy valaki segítsen már, mert nem jön semmi a mellemből! A nővérke szépen visszaküldött, hogy tegyem mellre, attól lesz tej.
Bőgve hívtam Bí-t, hogy haza akarok menni, éhezik a gyerek én meg egy igazi szaranya vagyok, hogy nem tudom táplálni a gyermekem.
Hazamenetelünk reggelén már elviselhetőbb volt a fájdalmam, így fel tudtam kúszni az ágyon, hogy kényelmesebb pozícióban próbálkozzunk. Bejött. Lini szépen porszívózott, bár eddigre már baromira kikezdte a mellbimbóm, nem adtam fel, összeszorított foggal tűrtem. Majd elmúlik. A reggeli etetés eredménye 10 ml. Juhú! Madarat lehetett velem fogatni. Végre sikerült, talán most már beindul a tejem végre.
Ennek köszönhetően hazaengedtek.
Bí kora délután rohamtempóban jött értünk. Mivel még arra a 10 másodpercre sem engedték be, míg segít kicipekedni, így hosszú és fájdalmas procedúra volt a kiköltözés. Amint a folyosón csoszogtam kifelé a dögnehéz táskámmal, még egy nővérke kedvesen ki is röhögött, hogy milyen fancsali képet vágok.
‘Jaj, de cuki vagy bmg.’
A liftek nem működtek, így aztán gyalogoltunk lefelé 8 emeletet két táskával és a hordozóban szundikáló kislányunkkal. Idilli.
Hazaérve bőgtem egy jót.
Isten hozott, Linike.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: