Végre itthon vagyunk, most már minden rendben lesz.
Gondoltam én.
Rosszul gondoltam.
Pénteken, mikor hazaértünk, rögtön hívtam is a védőnőt. Ő kért erre, mert azt mondta, kijön megnézni minket. Szupijó lesz – gondoltam -, mert majd ő segít a szoptatásban.
Nem jött. Közölte ugyanis, hogy neki rengeteg a dolga, nagyon el van úszva, és már délután van, és szabadságra megy, és inkább menjünk be jövő héten a helyetteséhez, két hét múlva már ő is lesz, akkor kijön. Én persze nem nyitottam ki a számat, hogy márpedig kijössz cseszd meg, mert ez a dolgod.. nem… én megértően jó pihenést kívántam neki, aztán bőgtem.
Bí csak ezután mondta el, hogy a gyerekorvos is csak keddre hívott be minket, mert pénteken ugye nem, mert péntek van, hétfőn meg sok a beteg, jó az a kedd. És addig mi lesz velünk? Honnan lesz tápszerünk? Milyen tápszer kell és hogy kell azt adni, és egyáltalán mi lesz most? Tovább bőgtem.
Felhívtam apukámat, az örök megmentőmet, hogy hozzon tápszert, mert éhen hal a gyerek, nekem nincs tejem, hiába fejem, olyan kevés jön, hogy az semmi. Állandóan “töltőn” van a pici, a bimbóm leszakad, de SEMMI eredménye.
Édesapám, a hősöm, kb egy óra múlva már hozta is a tápszert. A patikus a szerinte legjobbat adta (Milumil HA start optima), de szerinte azért konzultálni kéne a gyerekorvossal is. A dobozon az adagolásoknál sincs infó, hogy az újszülöttnek hogyan kell kikeverni.
Igen ám, de eddigre már késő volt. Nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy felhívjam az orvost… Bőgés helyett gondolkodhattam volna.
Nem baj, kiokosított az internet, bekevertem egy adagot, szegény gyerek úgy nyelte, mint aki már tényleg az éhhalál küszöbén állt.
A hétvégét a wc-n ülve töltöttem, alighogy felálltam, szaladhattam újra (már amennyire szaladni tudtam a sajgó hasammal).
Hétfőn reggel ismét a kórházban kezdtünk, varratszedésre érkeztem. Más választásunk nem volt, Lini is jött, Bí lent várt az előtérben, úgyis hamar végzek. Aha. Röpke 3 óra várakozás után túl is estem a tíz másodperces varratszedésen. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy végre nem húzódott a sebem. Szerencsére Lini végig aludt. Hazaérvén jött az óriási sokk, Lini két hatalmas adagot kreált a pelenkába. Az eddigihez képest jóval hígabb, világosabb, több.
Megijedtünk, hogy elkapta tőlem a betegséget, ezért felhívtuk a gyerekorvost.
“Azonnal be a kórházba, ez nem játék egy ilyen kicsi csecsemőnél. Anyuka pakoljon, ő is bent marad a kicsivel.”
A kórházban kérdőn néztek ránk, hogy mi van ezzel a csöppséggel? Felvázoltuk a helyzetet, két doki nézi-nézi a még a hordozóban szundizó picit. “Első gyerek?” – ebben minden benne volt. Bólogattam, folytattam a tíz másodpercre abbahagyott bömbölést. “Jól van, megnézzük, de ránézésre az égvilágon semmi baja”.
Egy fiatal doki jó alaposan megvizsgálta Linit, alaposan kikérdezett, majd közölte, hogy az elmondottak alapján az anyatejes széklettől sokkolódtunk le.
De ciki…
Óriási megkönnyebbülés volt, hogy nincs baj. Hazafelé a megkönnyebbülés könnyei záporoztak a szememből.
Másnap reggel felhívtam a háziorvosom, hogy nem javulok. A szoptatás miatt nem adhat gyógyszert, majd elmúlik, nyugodjak meg. De a babát ne puszilgassam, és fertőtlenítsek, szellőztessek.
A védőnőhelyettes védőnő aranyos volt, megméricskélte Linit, beszélgettünk, azt tanácsolta, minél többet legyen cicin a baba, attól jön majd meg a tejcsi. Igyekeztem nem pofákat vágni, de nehezen ment. Ennél jobb tanácsra senki nem képes?
A gyerekorvos hasonlóan hasznos tanácsokkal látott el a szoptatást illetően. De hozzátette, jó az a tápszer, nem lesz annak a gyereknek semmi baja, ha nem lesz anyatej.
Köszi.
Bí ekkor szólt rám, hogy talán most már ennem is kéne valamit.
Bakker, tényleg, én napok óta nem ettem néhány szem keksznél többet!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: