Ma újra jelenésünk volt Dokinál.

Izgatottan vártam ezt a napot, tudtam, hogy ekkorra már túl leszek a rosszulléteken (na jó, reméltem… így is lett!), jöhet a szüléspara 😉 Alig vártam, hogy alaposan átbeszéljük Dokival, mi fog történni, milyen lehetőségeim vannak, mi a kórházi protokoll. Összeírtam félmillió kérdést egy A4-es lapra, hogy még véletlenül se maradjon ki semmi – számomra- fontos kérdés. 
Nem gondoltam, hogy valaha eljön ez a pillanat is, de minden félelem nélkül boldogan pattogtam be a rendelőbe, mint egy kis gumilabda. (Jó kis hasonlat, épp úgy nézek ki…)
Végigmentünk a szokásos beszélgetésen, Doki átnézte a leletemet, leszidott a súlyom miatt, megvizsgált, aztán összeültünk a várva-várt megbeszélésre. Ami aztán nagyon nem a várakozásomnak megfelelően zajlott… 
Doki rossz hírrel szolgált. Nagyon rosszal. Éppen akkor, amikor picipötty érkezik, ő a kéthetes külföldi kiruccanását fogja tölteni valami szigeteken a családjával.

Sokk. Pánik.

Doki sajnálja, látom rajta, de ez van. Persze, én megértem, hiszen ő is ember, családja van, ez nem meglepő, ha az ember lánya nyárra várja a babáját… 
Ami feldühített, az az, hogy Doki nem ajánlott maga helyett senkit. Nem mondta, hogy itt van xy telefonszáma, hívd fel, hivatkozz rám, ő megbízható, stb. Közölte, hogy kérdezzem körbe az ismerőseimet, csak van valaki, aki tud ajánlani nekem valakit! 
Nem az lenne a normális eljárás ilyenkor, hogy átad valakinek? Vagy ennyire nincs olyan kollégája, akire rábízna? Érthetetlen. Túlságosan le voltam sokkolódva ahhoz, hogy feltegyem neki ezeket a kérdéseket. Letörtünk, mint a bili füle, úgy cammogtunk ki a rendelőből, hogy azt se tudtuk, sírjunk, sikítsunk, vagy verjünk meg  valakit. 
Míg én inkább kétségbeesettséget érzek, addig Bí rettenetesen dühös! Ő nem érti meg, miért pont akkor megy nyaralni. Ez butaság, miért ne mehetne. Engem nem ez zavar, de ezt már kifejtettem.

Eszembe jutott, hogy egy volt kolléganőm szomszédja szülésznő, baromi jófej és jó szakember állítólag. Úgyis sokan azt tanácsolták, hogy inkább szülésznőt fogadjak, ő sokkal többet foglalkozik az anyával, mint a doki. (Mondjuk Dokiról úgy gondoltam, ő pont nem az a fajta, aki csak a kitolásra ugrik oda…). Így viszont a kórház is ugrik. Bár megmondom őszintén, ahhoz cseppet sem ragaszkodtam. Egyáltalán nem is vagyok tájékozott a szülészeteket illetően, így aztán nekem oly mindegy. Fontosabbnak tartom az emberi tényezőket. 

Elkérem a szülésznő számát, és felhívom valamikor.