It’s a …

Végre eljött ez a nap is, a nagy genetikai ultrahang. 
Nagyon rosszul keltem. Alig aludtam az éjjel, ismét rajtam volt a csillapíthatatlan hányinger. Kicsit éhes voltam, így megkértem Bí-t, hogy minél előbb vegyük bolt felé az irányt, mert talán jobb lesz, ha eszem pár falatot. Vettem két csokis párnát (khm… megint a szénhidrát), jól is esett, benyomtam mindkettőt egy szuszra. A hányinger viszont nem csillapodott. A klinika felé útközben egyre csak durvult az émelygés. Gondolkodtam, hogy talán vissza kéne fordulni… ennek nem lesz jó vége. 
Korán érkeztünk, hamar találtunk parkolóhelyet, ráadásul a klinika előtt, így még elücsörögtünk kicsit az autóban. Éreztem, hogy nincs visszaút, itt róka lesz. Szerencsére még idejében felkészültem rá egy nejlonzacsival, és felkészítettem Bí-t is, aki elég nehezen viseli az ilyesmit. Rápirítottam, hogy húzzon már el egy kicsit, hadd szenvedjek már egymagam, de késő volt, jött, aminek jönnie kellett. Még Bí is majdnem kipakolt ott mellettem, de aztán csak kiszállt, és magamra hagyott. Hála érte. 

Na, mindegy, túl voltunk ezen is, legalább elmúlt a hányinger. 
Bementünk a kórházba, viszonylag rövid várakozás után már sorra is kerültem az ultrahangon. Izgatott vigyorgós pattogásom mosolyt csal az egyébként meglehetősen mufurc szonográfus hölgy arcára. Hát, mi tagadás, elég idióta látvány lehettem 🙂
A vizsgálat alatt végig bent volt két orvostanhallgató srác is, nagyon aranyosak voltak, ahogy óriásira nyitott szemekkel figyelték a képernyőt, és itták a doktornő minden szavát. Tök jó volt így, mert a hölgy mindent részletesen kommentált, nyilván a felét nem értettem, de azért mindenhez hozzátette, hogy normális 🙂 Nekem ez volt a lényeg 😉
Az két srác olyan lelkes volt, olvadoztak picipöttytől.
– De cuki, de édes, ott a karja, a lába, de cuki! Kislány? – kérdi az egyikük.
Doktornő rám néz: – Anyuka, szeretné tudni a baba nemét?
– Persze, igen, nagyon szeretném! 
– Igen, kislány.

Kislány. Végem van. Igyekszem visszatartani a kitörni készülő zokogásom, nagyon nehéz. Kiabálni szeretnék. KISLÁNYUNK LESZ! 
Amikor aztán most először meghallom a KISLÁNYOM szívdobogását, képtelen vagyok visszatartani a sírást. 

A folyosón Bí mosolyogva:
– Na?
– Lányos apa leszel.

Ölel, ölel, ölel 🙂

Picipöttyel minden a legnagyobb rendben, szépen fejlődik, a kezdeti lemaradását is behozta 🙂 
BPD: 39 mm, OFD: 52 mm, HC: 145 mm, AD1: 40 mm, AD2: 45 mm, AC 135 mm, FL: 23 mm, Hum: 24 mm, FHR: 144/min, ritmusos.